Egy modell élete Indiában

Amint bekanyarodtunk a szállásom utcájába, elfogott a pánik. Sötét volt és minden olyan félelmetesnek tűnt, főleg a kóbor kutyák az utcán. Nagyon meg voltam rémülve, senkivel nem tudtam beszélni, úgyhogy úgy döntöttem, a legjobb, ha minél előbb lefekszem. A szobám is barátságtalannak tűnt a hideg neonfényben, üresen és koszosan, ahogy az előző modell lány otthagyta. A pánikomat csak tetézte, hogy hirtelen arra lettem figyelmes, hogy együttes zengéssel szólal meg az utca, és mély férfihangok kántálják már-már üvöltve a kora hajnali imát. Hirtelen nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Álomba sírtam magam.

Reggel azonban boldogan ébredtem, álmomban megnyugdtam, és azonnal eszembe jutottak anyukám szavai: jó hatással lesz rám ez az út, meg fog erősíteni, és ha hazamegyek, mindent sokkal jobban fogok majd értékelni magam körül.

A kezdeti pánik is elszállt, ahogy besütött a Nap, a szobám egyre szimpatikusabb lett. Muszáj volt mindenhez gyorsan alkalmazkodnom és elfogadnom a helyzetet, ami valljuk be: egyáltalán nem is olyan rossz. Sőt!

Feldedeztem a modell apartmant. Szép, tágas, modern, világos, sok ablakkal, 3 nagy, franciaágyas szobával, melyekhez saját balkon és fürdőszoba tartozik. Mint egy hotelszoba. Van egy hatalmas nappalink és egy szintén nagy, felszerelt konyhánk, így tudunk magunkra főzni, ami nagyon jó. 

Az első napom főleg a szobám takarításával telt. Jár hozzánk takarítónő minden nap, de elég lusta, és ha nem szólnak neki külön minden alkalommal, mit csináljon, boldogan "elfelejti" azt. Így úgy gondoltam, megoldom saját magam, még örömöm is leltem benne. Betettem a kedvenc zenéimet és nekiláttam. Kisikáltam a szekrényeket, polcokat, az ágytámlát, fürdőszobát. Már egy hónapja nem lakott ott senki, így érthető, hogy sok por beszállt azóta. 

Kipakoltam a ruháim, cipőim, piperecuccaim és a kis kabaláim. Máris sokkal otthonosabb lett, sőt azt kell, hogy mondjam egész szép, csinos kis szoba, főleg annak örülök, hogy az enyémnek rószaszín a tapétája.

Egyébként amikor megérkeztem, két modell lány lakott itt, egy orosz és egy ukrán, de az ukrán lány, Tory ma hajnalban (érkezésemre 3 napra) hazament. Így ketten maradtunk Nastiaval, akivel azóta össze is barátkoztunk.

Délután meglátogatott minket az itteni managerem, Olga, aki az ügynökséget vezeti. Egy magas, szép, fiatal orosz nő, egyből lerí róla, hogy valaha ő is modell volt. Egészen pontosan 8 évig, ezalatt bejárta a világot és rengeteg tapasztalatot szerzett. Utolsó útja Indiába vezetett, és annyira megszerette, hogy gondolt egyet, és nyitott egy ügynökséget. Azóta itt él. Olga nagyon jófej, nyitott és segítőkész, örülök, hogy hozzá kerültem. Jó manager, jó kapcsolatokkal.

Később a sofőrünk, Rishi elvitt minket a piacra (ami egyébként gyalog sincs tőlünk messze), ahol csak ámultam és bámultam. Vettem egy helyi telefont, egy apró Vertu utánzatot, 700 rupiért (kb. 2800 ft), kaptam hozzá Olgától egy indiai számot. Ezzel könnyebb lesz kommunikálni. Majd bejelentettem, hogy elfelejtettem törölközőt hozni, így lementünk egy kis alagsori üzletbe, ahol kiválasztottam két szép rózsaszínt, egy nagyot és egy kicsit. Hihetetlen, hogy itt minden mennyire olcsó. Utángyártott iPod töltőre is szükségem volt, 250 rupiért találtam azt is. Nastia is velünk jött, ő addig vett tejet és gyümölcsöt. Felbátorodtam, és én is bevásároltam az egyik zöldségesnél: vettem kivit, narancsot és egy nagy papayát, ami egyébként akkora, mint egy rögbilabda. :)

Hamar hozzászoktam az itteni körülményekhez, ehhez a színes-szagos káoszhoz, ami körülvesz. Mint Olgától megtudtam, ahol lakunk, elég jó résznek számít Dél-Delhiben, itt van minden, ami nekünk fontos a közelben. A centrumban, ami Delhi modern része, főleg hatósági épületek, önkormányzatok, hivatalok és irodák vannak. Észak-Delhi a szegényebb és veszélyesebb rész, oda gyanítom, nem is fogok eljutni.

Mire hazaértem, több tucat Facebook üzenet fogadott a barátaimtól, alig győztem válaszolni, nagyon jól esett, hogy ennyien aggódtak értem. :)

És végre tudtam Skype-olni a barátommal is, elmeséltem neki a kis élményeimet és megmutattam az újonnan szerzett kincseimet. 

Itt egyébként 4,5 óra az eltérés, eleinte féltem, hogy fogjuk megoldani, de szerencsére mint kiderült, ez sem akadály.

Egyébként ha belegondolok, más az, ha valaki turistaként, látogatóba jön ide, saját akaratából felfedezni ezt az országot, mint ha azzal a tudattal, hogy valami miatt itt kell élnie 3 hónapig. 

A kezdeti sokk után kezdtem tehát egyre pozitívabbá válni és azzal az érzéssel feküdtem le, hogy szeretni fogom Indiát. :)