Egy modell élete Indiában

Mivel még mindig nem sikerült teljesen átállnom, szokás szerint otthoni idő szerint álmosodom el, ami itt olyan hajnali 3 órát jelent... Ennek következtében elég későn is kelek... 

Koradélután átjött az egyik modell lány, aki szintén a mi ügynökségünknél van (csak egy másik apartmanban lakik nem messze tőlünk), hogy elköszönjön Torytól, aki ma éjjel utazik vissza Ukrajnába.

Szegény Tory nagyon szomorú volt, nem igazán volt kedve hazamenni, szívesen maradt volna még. De a vízuma lejárt, és az új szemesztere is kezdődik hamarosan.

El is mentek Mariannaval a boltba, hogy még utoljára bevásároljanak a finom sütikből és kekszekből.

Nem sokra rá megjött Olga is, úgyhogy a négy orosz lány és én teadélutánt rendeztünk, és befaltuk a sok édességet.

Aztán Olga megkért, hogy csináljuk meg rólam az új polaroidokat az új hajszínemmel. A "polák" azok a natúr, smink nélküli, egyszerű fényképezőgéppel, természetes fényben lőtt képek, melyeket a megrendelőknek szintén elküldenek a profi anyaggal együtt, hogy lássa, milyen is a modell valójában. Emellé szoktak csinálni egy videóanyagot is, amelyben a modell bemutatkozik, pózol párat, közben kicsit mesél magáról - mindezt persze angolul. Én az elsőt elrontottam és elnevettem (pedig már sok ilyen csináltam), de Olga azt mondta, hogy nem baj, annál jobb, imádni fogják, hogy ilyen "cuki" vagyok. Meglátjuk. :)

Aztán amíg ők oroszul cseverésztek, fogtam a ceruzámat és terveztem három új cipőt a kollekciómba. Kitaláltam, hogy be fogok majd itt szerezni pár különleges gyöngyöt, tollat és szalagot, amit felhasználhatok a díszítésükhöz. Csak jól körül kell majd néznem, és ki kell szimatolnom, hol lehet ilyen kincsekre lelni.

Ezután bepattantam Olgával a sofőrhöz, és elugrottunk a boltba, vettem fertőtlenítő folyékony szappant (persze  rózsaszínt, ez a szín most itt valamiért megnyugtat), meg elmentünk befizetni a telefonszámláját. Ezután előbb hazadobtuk őt, amit egyáltalán nem bántam, mert így még több mindent láttam a környékből, pl. megtudtam, hol lehet finom frissen facsart gyümölcslevet inni 30 rupiért, hol adják a legfinomabb kávét, vagy hogy az utcai borbélyok 20 rupiért megborotválnak, 50-ért pedig levágják a hajad ott helyben, pár perc alatt. Még nagy tükrük és fodrászköpenyük is van. Láttam továbbá felcicomázott tevéket, és azt is, hogy Olga utcájában két esküvő is folyik egyszerre (több napon keresztül), egymással szemben, nagy színes sátrakban, színes száris menyasszonyokkal, lüktető, dübörgő indiai zenével. Nagyon sajnáltam, hogy otthon hagytam a telefonom, így sajnos nem tudtam megörökíteni. De van egy olyan érzésem, hogy lesz még hasonló.

Amikor hazaértem (a sofőr persze visszahozott), Olga kihívta nekem a szerelőket, mert nem működött a bojlerem és nem volt meleg vizem. Nagyon pipa voltam, hogy bejöttek a piszkos cipőjükkel a fürdőszobámba, és rátették a koszos táskájukat a holmijaimra, de nem tudtam mit tenni, gondoltam, majd újra kitakarítok. Viszont szerencsére hamar megjavították, így este már nem kellett hideg vízben dideregnem a zuhany alatt.

Már szürkület volt, amikor eszembe jutott, hogy vissza kéne vinnem kicserélni az iPod töltőt ahhoz az árushoz, akinél vettem, ugyanis sehogy sem fért bele az iPodomba. Valószínűleg a szintén fake iPhone-okhoz tervezték őket, amiket már 1500 rúpiáért utánad dobnak az utcán. Nastia felajánlotta, hogy eljön velem, amúgy sincs messze, és még csak 6 óra volt. Este 8-ig mászkálhatunk, utána meg van tiltva. Tudom, hogy Anya a lelkemre kötötte, hogy semmiképp se mászkáljak egyedül, úgyhogy örültem, hogy végül együtt mentünk, mert mire odaértünk, besötétedett.

De az a csodálatos látvány, ami elém tárult! Nem győztem fényképezni, de sajnos a telefonom nem adja vissza azt, amit én élőben látok. Ezt látni, szagolni, ízlelni kell egyszerre, így ad komplex, utánozhatatlan élményt.

Szóval először visszavittük az árushoz a töltőt, elmondtam, mi a baj, vittem az iPodom is, gond nélkül kicserélte egy másik fajtára, ami belement. Ki is próbálta nekem ott helyben, működött. Talán ezt a 3 hónapot kibírja. :)

Aztán elindultunk felfedezni a piac többi részét. Volt ott egy szép cukrászda, tele színes finomságokkal, muszáj lesz majd végigkóstolnom őket. Ahhoz képest, hogy eleinte attól féltem, mínusz 10 kilóval könnyebben megyek majd haza, lehet, hogy ha nem figyelek oda, bizony felszedek valamennyit - ami itt egyébként nem is baj, szerencsére nem rajonganak úgy a gebe lányokért, mint Európában.

Már nagyon éhes voltam, de csak 60 rupim maradt, így megálltam egy sambukás előtt, és úgy döntöttem, tavaszi tekercset fogok vacsorázni. Nem az utcán készítették, hanem kis tiszta bolt volt, gondoltam, mi bajom lehet. Nem is lett semmi. Nagyon finom volt, megérte az árát: 30 rupi volt, azaz 120 forint.

Ahogy mentünk tovább, megtaláltak a kis koldusgyerekek is. Annyira aprók, annyira egyformák, és egyiket sem lehet lerázni. De sajnos akármennyire is sajnálja őket az ember, nem szabad nekik enni adni, mert akkor hirtelen előkerül még tíz, és akkor nincs menekvés.

Nastia papucsot akart venni, addig én megálltam a bolt előtt, és elköltöttem a vacsorámat. Mellettem arra lettem figyelmes, hogy ott varrja az utcán a kis varrógépével a szabó a kiszakadt farmernadrágokat. Gyorsan előkaptam a telefonom, le szerettem volna fényképezni, de sajnos idő előtt észrevett, és hiába mosolyogtam rá vissza a lehető legszebben, ő olyan csúnyán nézett rám, hogy azt hittem, helyben elátkoz (remélem nem). 

Egyébként az indiaiak nagyon kedvesek, viszont éppen akkora csirkefogók is. A kis takarítónő is hazudik, mint a vízfolyás. A vérükben van, De egyébként szerethető népség.

Az is egy külön bekezdést érdemel, ahogyan vezetnek. Mindenki rohan az orra után, kocsival, motorral, biciklivel vagy riksával. Lámpák nincsenek, európai embernek ez egy hatalmas káosznak tűnik. Ők azonban már hozzászoktak, balesetet is ritkán látni. Viszont mindenki dudál vagy fütyül, szerintem már csak megszokásból is, úgyhogy a zsivaj elég nagy. De én ezen jól szórakozom, akárhova is megyünk.

Hazafele még beugrottam egy kisboltba (ugyanolyan szép, modern, felszerelt, mint nálunk, nagy választékkal), és elköltöttem a zsebpénzemből maradt utolsó 30 rupimat (a modellek 2000 rupit kapnak egy hétre, amit persze szintén levonnak az út végén a megkeresett összegből, akárcsak a repjegyet és a szállást). Vettem egy kis Oreo kekszet és egy Mango juice-t. Imádom a mangót, az egyik kedvenc gyümölcsöm, de sajnos most nincs idény. De azt hiszem, áprilistól már újra érnek, és állítólag annyira finom, puha és édes, amilyet még nem ettem. Emellett nagyon olcsó, 15 rupi egy darab, azaz kb. 60 ft. Ha most lenne mangó, szerintem én azon élnék. :)

Este megint alig vártam, hogy beszélhessek Petivel. Közben Apával is emailt váltottam, mert ő két éve volt Indiában, az egyik szintén Párizsban élő, de indiai alkalmazottja hívta meg az esküvőjére. Kiváncsi volt, hogy tetszik, hogy bírom, szerintem a mai napig meg van róla győződve, hogy (az ő szavaival élve) kényes királykisasszony létemre két hétnél tovább nem fogom bírni. Pedig dehogynem! ;)

Nem nagyon tudtam még elaludni, főleg azért sem, mert habár viszonylag nyugodt környéken lakunk, a lagzik itt akkora hangzavarral járnak, folyamatos petárdázással és tűzijátékkal, hogy idáig hallom őket. Egyébként nincs ezzel baj, örülök, hogy örülnek. 

Közben eszembe jutott, hogy a magyar anyaügynökségem egyik vezetője említette, hogy nem sokkal előttem jött ki ugyanide egy másik magyar lány is, így gondoltam felveszem vele a kapcsolatot. Azonnal válaszolt is, tök jól elbeszélgettünk, egyből megtaláltuk a közös hangot. Kata nagyon jófej csaj, megbeszéltük, hogy valamikor össze is futhatunk. Ennek nagyon örülök, ugyanis Milánóban a magyar lányok nem az összetartásról voltak híresek... De szerencsére itt másképp lesz. :)

Elég sokáig fent maradtam, és még skypeoltunk Petivel, Toryért úgy volt, hogy hajnali fél 2 körül jön a sofőr, hogy kivigye a reptérre. Gondoltam, azért csak bekopog elköszönni, tudja, hogy ébren vagyok. Nem kopogott. Mire kimentem, már elment, csak Nastia-tól búcsúzott el. Mondjuk megértem, nem beszéltünk sokat a 3 nap alatt, meg általában be volt zárkózva a szobájába... Viszont itthagyott nekünk egy csomó kenceficét, meg pár nasit, úgyhogy én megörököltem tőle a kókuszos hajápoló olajat és a zöld teát. Köszi Tory! :)

Egyébént furcsáltam, hogy ő is hogy hagyta itt a szobáját... Tele szeméttel, szétszórva a holmival, ami már nem kellett neki... Nekem ez annyira szokatlan. 

De legalább végre áthozhattam a szobájából a kis mobil fűtőtestet, aminek a legjobban örültem, mert éjszakánként megfagyok - Indiában ugyanis nincsen fűtés, az emberek a városban kis mobil melegítőkkel fűtenek. 

Viszont pár hét és érkezik a kánikula, amikor is a 30 fok stagnálni fog... Most még nagyon várom, de ha ideér, akkor meg attól fogok szenvedni. :) Bár ha jól látom, van klímám...