Egy modell élete Indiában

Tudni kell, hogy Indiában a munkákra a modelleket főleg képek alapján választják ki, casting ritkábban van. Míg Európában a lányok egész nap castingról castingra rohangálnak, addig itt jobb esetben munkáról munkára  - amiket az ügynökség szervez le a kliensekkel előre. Ez úgy működik, hogy a booker (manager) kiküldi a klienseknek az előre megadott paramétereknek megfelelő lányok portfólióját, akik közül ők kiválasztják, kivel szeretnének együtt dolgozni. Sokszor olyan is előfordul, hogyha például egy nagyobb kampányról van szó, hogy a kliens előtte személyesen is találkozni szeretne a modellel - itt ilyenkor nagyon fontos, hogy a modell kedves és nyitott legyen, önmagát adva, ezzel is elősegítve és megalapozva a későbbi munka jó hangulatát. Ha szeretnek veled együtt dolgozni, később is hívni fognak - ez itt a szabály.

Úgyhogy én igyekszem majd annyira bájos és jófej lenni egyszerre, amennyire csak lehet. :)

Itt Delhiben főleg fotózások vannak - magazinok, katalógusok, kampányok és webshopok, de ugyanúgy fashion show-kat is szerveznek, az itteni Fashion Week pl. márciusban lesz. Akkor még előreláthatólag itt leszek. 

A reklámforgatások inkább Bombay-ben vannak, de előfordul, hogy innen repül oda a modell egy-egy munkára.

A lakótársam is fotózott már ott egy kampányt, 2 hét múlva pedig Goára utazik egy másik kampányfotózásra.

Ő inkább commercial típus, ami azt jelenti, hogy nem annyira magas, nem is annyira vékony, viszont nagyon csinos és nagyon szép. Katalógus fotózásokhoz és kozmetikai kampányokra tökéletes. Sötét haj, világos szemek, ezt a típust nagyon szeretik Indiában, sok munkája is van ezáltal. 

Bár most éppen esküvő szezon van, úgyhogy kevesebb a munka is. Ilyenkor a modelleknek nincs túl sok dolguk, pihennek, edzeni, vásárolgatni járnak, vagy készülnek egy-egy castingra.

Délelőtt Olga elvitt egy menő fodrász szalonba, hogy befessék a szőkésbarna hajam sötétbarnára. Nem bántam, mert így több munkára leszek esélyes. Szépen megcsinálták egyébként, 5000 rupi volt, ami 20 000 forintnak felel meg. A szépséget itt is meg kell fizetni. :)

Aztán meghívott egy hotdogra, és miközben megettük, menyugtatott, hogy nem kell félnem a betegségektől, eddig egyik modell sem kapott el semmit, és malária sincs ilyenkor. Csak figyeljek oda, hogy mit eszem, és amit már rengetegszer hallottam, hogy csak is ásvány- vagy tisztított vizet igyak (ami szerencsére van a konyhánkban), és azzal is mossak fogat.

Rá pár percre találkoztunk egy barátnőjével, akit elkísértünk egy szintén közel lévő francia szalonba, ahol  kedvemre cseveghettem franciául a Párizsból jött főfodrásszal - aki állítólag a legjobb a városban.

Ezt követően délután épp volt egy casting, egy híres indiai tervező fashion show-jára. Az erősebb ügynökségek közül mindegyik ott volt, vagy 30 lányt nézett meg a showroomjában, végül 12-őt választott ki. Bekerültem. Máris megkaptam az első munkám. Juhú! :)))

Egy ilyen casting egyébként úgy néz ki, hogy felsorakoznak a lányok, és végig kell menni a szalon egy részén, mint egy kifutón. Catwalk, póz, aztán vissza. De itt most nem a hagyományos catwalkot kérték, hanem elegánsan, hercegnősen kellett vonulni, felszegett állal, ugyanis méregdrága estélyi ruhákat fogunk bemutatni a nagyérdeműnek. :)

A lányok egyébként nem voltak valami barátságosak, látszott, hogy a vetélytársat látják egymásban. Bár sok itt az orosz, ők összetartanak, és általában tőlük hangos minden. :) De én jól elvoltam a könyvemmel is, meg velünk  jött Olga is, aki bátorított közben.

Este nagy boldogan értem haza, a sofőr természetesen visszahozott minket, aztán már ugrottam is az ágyamba, hogy végre skypeolhassak a barátommal.

Amint bekanyarodtunk a szállásom utcájába, elfogott a pánik. Sötét volt és minden olyan félelmetesnek tűnt, főleg a kóbor kutyák az utcán. Nagyon meg voltam rémülve, senkivel nem tudtam beszélni, úgyhogy úgy döntöttem, a legjobb, ha minél előbb lefekszem. A szobám is barátságtalannak tűnt a hideg neonfényben, üresen és koszosan, ahogy az előző modell lány otthagyta. A pánikomat csak tetézte, hogy hirtelen arra lettem figyelmes, hogy együttes zengéssel szólal meg az utca, és mély férfihangok kántálják már-már üvöltve a kora hajnali imát. Hirtelen nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Álomba sírtam magam.

Reggel azonban boldogan ébredtem, álmomban megnyugdtam, és azonnal eszembe jutottak anyukám szavai: jó hatással lesz rám ez az út, meg fog erősíteni, és ha hazamegyek, mindent sokkal jobban fogok majd értékelni magam körül.

A kezdeti pánik is elszállt, ahogy besütött a Nap, a szobám egyre szimpatikusabb lett. Muszáj volt mindenhez gyorsan alkalmazkodnom és elfogadnom a helyzetet, ami valljuk be: egyáltalán nem is olyan rossz. Sőt!

Feldedeztem a modell apartmant. Szép, tágas, modern, világos, sok ablakkal, 3 nagy, franciaágyas szobával, melyekhez saját balkon és fürdőszoba tartozik. Mint egy hotelszoba. Van egy hatalmas nappalink és egy szintén nagy, felszerelt konyhánk, így tudunk magunkra főzni, ami nagyon jó. 

Az első napom főleg a szobám takarításával telt. Jár hozzánk takarítónő minden nap, de elég lusta, és ha nem szólnak neki külön minden alkalommal, mit csináljon, boldogan "elfelejti" azt. Így úgy gondoltam, megoldom saját magam, még örömöm is leltem benne. Betettem a kedvenc zenéimet és nekiláttam. Kisikáltam a szekrényeket, polcokat, az ágytámlát, fürdőszobát. Már egy hónapja nem lakott ott senki, így érthető, hogy sok por beszállt azóta. 

Kipakoltam a ruháim, cipőim, piperecuccaim és a kis kabaláim. Máris sokkal otthonosabb lett, sőt azt kell, hogy mondjam egész szép, csinos kis szoba, főleg annak örülök, hogy az enyémnek rószaszín a tapétája.

Egyébként amikor megérkeztem, két modell lány lakott itt, egy orosz és egy ukrán, de az ukrán lány, Tory ma hajnalban (érkezésemre 3 napra) hazament. Így ketten maradtunk Nastiaval, akivel azóta össze is barátkoztunk.

Délután meglátogatott minket az itteni managerem, Olga, aki az ügynökséget vezeti. Egy magas, szép, fiatal orosz nő, egyből lerí róla, hogy valaha ő is modell volt. Egészen pontosan 8 évig, ezalatt bejárta a világot és rengeteg tapasztalatot szerzett. Utolsó útja Indiába vezetett, és annyira megszerette, hogy gondolt egyet, és nyitott egy ügynökséget. Azóta itt él. Olga nagyon jófej, nyitott és segítőkész, örülök, hogy hozzá kerültem. Jó manager, jó kapcsolatokkal.

Később a sofőrünk, Rishi elvitt minket a piacra (ami egyébként gyalog sincs tőlünk messze), ahol csak ámultam és bámultam. Vettem egy helyi telefont, egy apró Vertu utánzatot, 700 rupiért (kb. 2800 ft), kaptam hozzá Olgától egy indiai számot. Ezzel könnyebb lesz kommunikálni. Majd bejelentettem, hogy elfelejtettem törölközőt hozni, így lementünk egy kis alagsori üzletbe, ahol kiválasztottam két szép rózsaszínt, egy nagyot és egy kicsit. Hihetetlen, hogy itt minden mennyire olcsó. Utángyártott iPod töltőre is szükségem volt, 250 rupiért találtam azt is. Nastia is velünk jött, ő addig vett tejet és gyümölcsöt. Felbátorodtam, és én is bevásároltam az egyik zöldségesnél: vettem kivit, narancsot és egy nagy papayát, ami egyébként akkora, mint egy rögbilabda. :)

Hamar hozzászoktam az itteni körülményekhez, ehhez a színes-szagos káoszhoz, ami körülvesz. Mint Olgától megtudtam, ahol lakunk, elég jó résznek számít Dél-Delhiben, itt van minden, ami nekünk fontos a közelben. A centrumban, ami Delhi modern része, főleg hatósági épületek, önkormányzatok, hivatalok és irodák vannak. Észak-Delhi a szegényebb és veszélyesebb rész, oda gyanítom, nem is fogok eljutni.

Mire hazaértem, több tucat Facebook üzenet fogadott a barátaimtól, alig győztem válaszolni, nagyon jól esett, hogy ennyien aggódtak értem. :)

És végre tudtam Skype-olni a barátommal is, elmeséltem neki a kis élményeimet és megmutattam az újonnan szerzett kincseimet. 

Itt egyébként 4,5 óra az eltérés, eleinte féltem, hogy fogjuk megoldani, de szerencsére mint kiderült, ez sem akadály.

Egyébként ha belegondolok, más az, ha valaki turistaként, látogatóba jön ide, saját akaratából felfedezni ezt az országot, mint ha azzal a tudattal, hogy valami miatt itt kell élnie 3 hónapig. 

A kezdeti sokk után kezdtem tehát egyre pozitívabbá válni és azzal az érzéssel feküdtem le, hogy szeretni fogom Indiát. :)

Szerencsére úgy hozta a Sors, hogy Moszkvában fogok átszállni, és az orosz Aeroflot légitársasággal repülök - aminek azért örültem külön, mert a legjobb barátnőm, Anna (aki orosz, de Budapesten él) szintén akkortájt tervezte, hogy meglátogatja az apukáját az ikertesójával, Kátyával, így ugyanarra a járatra foglaltak helyet, amelyre nekem is az ügynökség. Így Moszkváig együtt utaztunk. Korábban még viccelődtünk is, hogy bárcsak egyszer együtt repülnénk oda - hát lám, ez is megvalósult. 

Jól el is határoztuk viccből, hogy beoroszvodkázunk a gépen, de sajnos megszűntették az ingyenes alkoholfogyasztást. Pedig a párizsi járatokon az a kedvenc részem, amikor kihozzák a kis üveg vörösbort, kiváncsi vagyok, ott jár-e még. Bár az első osztályon itt is pezsgővel vártak mindenkit, ahogy a párizsi járaton is bepezsgőztünk Gerald Depardieu-vel és Eduard Baer-rel (Asterix és Obelix) legutóbb. De az egy másik történet. :)

Érdekes, hogy azt hittem, az utam hosszabb része a távoli Oroszországba vezet majd, és onnan India csak egy köpésre lesz, de innen látszik, hogy már rég volt földrajzórám: a magyartól az orosz fővárosig csak 2,5 óra az út! Onnan Delhibe pedig 5.

Amint megérkeztünk, sajnos azonnal búcsút kellett intenünk egymásnak, ugyanis nekem, ahogy kiléptem a repülőből, egyből el kellett kanyarodnom az ellenkező irányba mint ők, az átszállók termináljába, ugyanis orosz vízum híján nem engedtek volna tovább. Még szerencse, hogy a csatlakozásig csak 3 órát kellett várnom, és nem egy fél napot - azt hiszem annak annyira nem örültem volna.

Az orosz reptéren volt időm imádkozni, hogy a csomagjaim épségben megérkezzenek Delhibe (ugyanis legközelebb csak ott vehettem át őket, Moszkvában nem is találkozhattam velük, teljesen önállóan szálltak át). És szerencsére volt ingyenes wifi is, így miután felfedeztem magamnak az összes Duty Free-t, és megszámoltam, hány féle orosz vodkát árulnak, a Facebookkal és Vass Virág: Sokszor csókol India! c. könyvével ütöttem el a maradék két órát. 

Emellett még arra is volt időm, hogy belezavarodjak az időzónák közötti ugrálásomba, és nagy nehezen kiszámoljam, hogy ha ott most este 7 óra van, az azt jelenti, hogy otthon délután 4. Nemsokára indul a gépem Delhibe, ahol ottani idő szerint hajnali 3-kor erkezem. Otthon ezek szerint akkor lesz este fél 10. Csupán háromszor ugrottam neki, úgyhogy gyorsan meg is írtam Anyának és Petinek, mire számítsanak, mielőtt megint belezavarodnék.

Végre szólították a Delhi járat utasait. A gép hatalmas volt, 3 soros, elöl az Emirates járataihoz hasonló luxus résszel. Szerencsére ablak mellé kerültem. 1 órát vártunk felszállásig technikai okok miatt. Mikor a magasba emelkedtünk, Moszkvában már besötétedett, így gyönyörű látvány tárult elém, olyan volt így kivilágítva, mint egy ékszeresdoboz... Kár, hogy nem tudtam lefotózni. Kicsit megijedtem, hogy mit fogok 5 órán keresztül csinálni, utoljára gyerekként repültem több, mint kétszer ennyit, de akkor valahogy jobban feltaláltam magam. Megpróbáltam aludni, de nem nagyon sikerült. Viszont mindenkinek volt egy beépített tévéje, tele filmekkel és zenével, úgyhogy végül megnéztem egy vígjátékot, egy mesét és egy Marilyn Monroe filmet. Körülbelül 20 percenként felpillantottam a repülő főmonitorára, ami több helyen is el volt helyezve, és hol az alattunk/felettünk lévő égboltot, hol az éppen aktuális koordinátánkat és a hátralévő időt mutatta, ami nagyon lassan telt. Amikor azt hittem, hogy a javán már túl vagyunk, kiderült, hogy még csak 2 óra telt el és még 3 hátravan. Már fájt mindenem. Alig vártam, hogy felszolgálják a vacsit, valamilyen bárány és tejszínes hal közül lehetett választani, az utóbbit faltam be, meglepően finom volt. Desszertként mandulás házisütit kaptunk.

Türkmenisztán, Afganisztán és Pakisztán felett repültünk el, azt hiszem, ezeket az országokat továbbra is csak felülről fogom látni.

Végre elkezdtünk ereszkedni, már alig bírtam a helyemen maradni. Landoltunk, a pilóta nagyon szépen tette le ezt az óriási gépet. Pont a szárny mellett ültem egyébként, ami háromszor akkora volt, mint az orosz járaténak. Lehet, hogy ez már nem is Airbus volt, hanem Boeing.

Kiszálltam a gépből, és követtem a többieket. Először is - már nem tudom hányadjára - leellenőriztek minket és az adatainkat, és be kellett nyújtani a papírt, amit a repülőn töltettek ki velünk, hogy kik vagyunk, miért jöttünk, valamint hol és mennyi ideig fogunk megszállni. Az indiai úriember nagyon aranyos volt, valószínüleg látta az arcomon a zavart és a meglepettséget (akkortájt kezdett leesni, mi is történik velem), és próbált nagyon segítőkész lenni. Bár szerencsére magamtól is megtaláltam a bőröndjeimet, hamar kiszabadultak, viszont sajnálattal vettem észre, hogy hiába kötöttem össze őket szalaggal, bizony kinyitották és átkutatták őket. Inkább nem is akarok belegondolni. 

Kimentem a várórészbe, ezrével tolongtak az idiaiak és a sofőrök, kezükben táblákkal és a ráírt nevekkel, de az enyém sehol nem volt. Még kijebb merészkedtem, mert az láttam, hogy az utcán, a külső kapu előtt még többen várnak. Ott sem volt. Hű. Felhívtam a managerem, aki megadta a számát és kiderítette, hogy késik, de pár percen belül megérkezik. Én is késtem egy órát, úgyhogy elég pipa voltam. Még kijebb merészkedtem, de a biztonságiakhoz közel, hogy elszívjak egy cigit. Egyből meg is talált pár indiai, akik szintén nemrég szálltak le, nem voltak tolakodóak, csak érdeklődtek, honnan jöttem és miért. Nem adtam ki semmi információt, de azért nem is akartam udvariatlan lenni... Szerencsére időközben megérkezett a sofőröm és kimentett a helyzetből.

Beszálltunk a kocsiba, nem is tudtam, hogy Indiában jobbkormányosak az autók. Habár ha belegondolok logikus, elvégre ha jól tudom, Delhi is brit gyarmat volt. Elindultunk a szállásom felé. Kezdtem felfogni, hogy hol vagyok.

Körülbelül másfél-két hónappal a megérkezésem előtt kaptam a hírt az otthoni anyaügynökségemtől, hogy Indiában tárt karokkal várnak, amint végzek a vizsgákkal az egyetemen, már utazhatok is New Delhibe.

25 évesen modellként már eléggé leszűkül a paletta a külföldi lehetőségeket illetően, de mivel kötöttem magammal egy egyezséget, hogy mielőtt teljesen abbahagynám, még egy ázsiai országba mindenképpen szeretnék kijutni, hát rábólintottam a nem mindennapi lehetőségre. Korábban eddig csak Európán belül (Párizs, Milánó) dolgoztam modellként, és habár lett volna lehetőségem kijutni Ázsiába évekkel ezelőtt is - sorra utasítottam vissza suli, munka vagy épp kapcsolat miatt. Mára megbántam. Rengeteg új élménytől és kalandtól fosztottam így meg magam. De ugyanakkor hiszek abban, hogy minden a maga idejében, a legjobbkor történik, úgyhogy annyira mégsem vagyok csalódott, főleg, hogy kaptam egy újabb esélyt. 

Igaz, a szerelem azóta megint megtalált, de bízom benne, hogy ez a 3 hónap csak mégjobban meg fogja erősíteni a kapcsolatunkat. Szerencsére a barátom mindenben támogat és nagyon jó érzés, hogy még ilyen messziről is számíthatok rá. 

Az útlevél és a vízum intézési folyamatai közben próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy 3 hónapig egy számomra teljesen idegen és ismeretlen kultúrában fogok élni, és igyekeztem alaposan felkészülni erre a nagy kalandra. Utána olvasgattam az itteni szokásoknak, a történelmüknek és az egyéb hasznos tudnivalóknak.

Emellett igyekeztem felvenni a kapcsolatot olyan modellekkel illetve ismerősökkel, akik szintén jártak már korábban ebben a csodálatos országban. Csak úgy szippantottam magamba az újabb és újabb információt.

Bevallom őszintén, először nagyon féltem. Nem csak a betegségek, hanem a sajnos mostanában elszaporodott szexuális zaklatások hírei is nyugtalanítottak. 

De úgy voltam vele, hogy a legjobb, ha elengedem a félelmeimet, nem lesz semmi baj, vigyázni fogok magamra, de azért persze résen maradok.

Végül az oltásokat sem adattam be, egyrészt, mert már nagyon sürgetett az idő, másrészt tudtam, hogy ha tényleg odafigyelek az "íratlan szabályokra", miszerint pl. csapvizet nem iszom, és nem eszem semmit az utcai árusoktól, tényleg nem törénhet nagy baj. Maximum gyomorrontás, de arra sajnos számítani kell, az európai gyomornak szüksége van egy kis időre, amíg hozzászokik az itteni ételekhez, hozzávalókhoz.

Már csak pár napom volt indulásig, de jellemző módon még mindig nem állt készen a bőröndöm - mint megtudtam, hiába számítottam arra, hogy a magyar reptéren majd kecsesen átnyújtom a nagykabátom a barátomnak, hogy arra már nincs szükségem, majd átváltok sortra és szandálra, Indiában bizony ilyenkor ugyanúgy tél van, csak enyhébb kiadásban. Ami azt jelenti, hogy nappal 15-20, éjszakánként pedig 8-10 fok a jellemző, azaz az otthoni kora tavaszi időhöz lehet hasonlítani... Amikor azért még el kell a hosszú nadrág és a kiskabát.

Utolsó előtti nap végre rávettem magam, hogy nekiálljak a bepakolásnak. Direkt nem akartam sok cuccot kivinni, mondván kint úgyis minden sokkal olcsóbb, és valószínüleg kétszer annyi ruhával jövök majd haza. Hát ez az elméletem nem valósult meg, ugyanis még a számomra legszükségesebbnek tartott holmikkal is túlléptem a túlsúlyt (23 kg), úgyhogy kénytelen voltam még egy másik, kisebb bőröndbe is átpakolni egy keveset. Ez az Aeroflot-nál szerencsére nem probléma, 2x23 kg-ot engedélyeznek. Igazából így utólag belegondolva ez nem is olyan nagy baj, mert így legalább lesz miből válogatnom, és amúgy sem vásárolni jöttem ki, hanem pénzt keresni. :)

Az utazás előtt sokan kérdezték: izgulsz már? De igazság szerint egészen addig fel sem fogtam, mi történik velem, amíg le nem szállt a gép, és ki nem tettem a lábam az Indira Gandhi reptérről - ahol is azonnal utolért a kultúrsokk.